MENÜ

A képekre klikkelve nagyíthatók!  ← vissza az oldalra.

 

Gyerekkorunk az egri várban

   Az 1950-es években voltunk gyerekek. Az egri vár melletti utcákban: Dózsa György tér és a Dobó utca környékén laktunk. A várba jártunk nap mint nap játszani. Akkoriban kevés kiránduló volt. Ez utóbbiak nézelődtek a vár le nem zárt területén, megtekintették Gárdonyi Géza író sírját, a volt püspöki palotát, várfalakat, lőréseket és a kazamatát. Minden kiránduló felment a város panorámájában gyönyörködni  a Kálvária dombra, ahol a három kereszt található. Ez utóbbi helyen volt egy háborús „géppuska fészek” építmény betonból készítve.  Mi gyerekek szabadon mozoghattunk a vár területén: lőrésekbe, falakra másztunk, egymással hadakoztunk.

 A várat játszótérként két gyerek csapat uralta: miénk a „Dobó utcai” volt, melynek tagjai:

jómagam Erdei László továbbá Kutnyák Géza és testvére Gyula, Pável Jozsó, Tóth Jóska és az Izsák testvérek.A mi területünk volt a bejárati kaputól a Kálvária dombig és a Föld bástya.

A másik csapat a „Sánci” volt. Ők a Gárdonyi Géza – és a Bástya utcákban laktak.

A Kálvária domb és a Gárdonyi sírjának környékét, valamint az Eger-Putnoki vasút által

 leválasztott kis részt az un „Tetű várat” „birtokolták”. A várba naponta a Törökkert jobb oldali sarkánál lévő omladékos, lépcsőzetes falrészen másztak föl. A foci pályájuk a Törökkerti fal és a vasúti sín közötti terület volt. Néha fociztunk is egymás ellen, de csak a saját pályájukon voltak hajlandók mérkőzni. Tőlünk idősebbek voltak, bizony erőfölényük miatt minket sokszor legyőztek. Vezéreik Lukács Bandi és Héthy Dezső voltak. Alájuk tartoztak 2-2 testvéreik és a környéken lakó gyerekek. Például Molnár Sanyi (Senzi), aki mai napig jó haverom. Pók Pista „Kuma” aki azért kapta becenevét, mert egy időben állandóan egy nagy fazekat átkarolva fakanállal dobolt azon miközben énekelte „kuma-kuma kum rece fice bumm”. Leszkovszki Pista volt a „Kugli” akit nagy szemei miatt neveztek el. Mindig tele volt a zsebe kővel, amivel állandóan dobált, olyan jól célzott, hogy 50 méteren belül bármikor eltalált minket. Kutnyák Gézát szájon dobta, hogy kitört a foga. Engem pedig fejen dobott, úgy , hogy elszédültem.

Sokszor gyülekezett a csapat Pável Jozsóéknál a Dobó u. 20.sz. házukban. A padlásukból nyílt egy ajtó a várba ahonnan közvetlenül a Varkoch kapuhoz értünk ki. Egyszer ott engem és az Izsák Pityut a Sánci csapat elkapott és „hadifogságba” vetett. Bűnhődésül egy megkezdett bunker ásásának folytatását kellett csinálnunk a Gárdonyi sírnál. A mélyedés átmérője kb. 50 cm. volt. Második világháború előtti tűzoltó sisakban, tűzoltó csákánnyal dolgoztattak úgy, hogy a fölöttünk lévő másfél méteres földrétegen ugráltak, hogy beszakad-e vagy sem. Úgy meg voltam ijedve, hogy még most is borzong a hátam, ha arra visszagondolok.

Szokás volt a bunkerásás. Mi a Sánciak miatt biztonságosabbnak láttuk azt a Földbástyán ásni. Felváltva dolgoztunk. Mikor Kutnyák Géza ásott egyszer csak eltünt a kb. két méteres bunker végén. Nagy kiabálást követően egy mély lyukból húztuk ki. ez utóbbi egy föld alatti kiépített járat volt. mi nem szóltunk senkinek, de évekkel később rájöttünk, hogy az a mai Panoptikumhoz tartozó helység volt.

 Ősszel mindig papírsárkányt készítettünk. Hatszögletűt, nádból és zsírpapírból csirízzel összeragasztva. A Kálvária dombról engedtük fel. Jó szélben 80 m. cukor spárga is kevés volt.

Sajnos a Sánciak meglátták, feljöttek és pengével elvágták a zsinórt. Legtöbbször a népkertben találtuk meg fára felakadva.

  Télen szánkóztunk a várban. A Kálvária domb tetejéről indultunk a Varkoch kapun át, majd végig az úton egészen a Dózsa György térig. Nagyon hosszú pálya volt és aki nem mert a „Kálváriáról” indulni az nem kapott elég lendületet, hogy végig csússzon

A két „hadban” álló csapat tagjai, ha a váron kívül találkoztunk, akkor gyűlölködés nélkül, barátságosan elbeszélgettünk.

Fakardunk állandóan volt amivel vívtunk egymással, vagy hadakoztunk a Sánciak ellen. Az Izsák testvérek a Dobó u. 10 sz. alatt laktak a várfal tövében lévő házban. Édesapjuknak volt ott a vár fala alatt egy pince-szerű helyisége ahol asztalos és üveges munkákat maszekolt. Ő készíttetette a fakardjainkat. A házat elbontották, de a műhelynek használt pince az udvar jobb oldali végében meg van.

 

 Felmentünk a várba „robbantani”, mely technikája abból állt, hogy üres festékes doboz hátulját egy helyen kilyukasztottuk, tettünk bele karbitot, amit jól megköpködtünk majd a fedelét visszatéve az oldalára fektetve kézzel leszorítottuk és az égő gyufát a hátsó lyukhoz téve a dobozban keletkezett gázt berobbantottuk. Olyat durrant, mint egy puskalövés. A gyufa mellett lyukas végű fiókkulcs és szög is gyakran volt a zsebünkbe. A kulcs fejét és a szöget kb. 40 cm. vékony spárgával összekötöttük. A kulcs lyukát félig megtömtük gyufaméreggel majd a szöget belehelyezve annak fejét a várfal sarkához csaptuk. Ez is jó nagyot durrant. Korepta Jóska egyszer elkérte a robbantó kulcsomat és túl sok gyufamérget tett bele. A fal sarkához csapva a kulcs szétrobbant és egy repesz darab az álába fúródott. Én a mai napig sem értem, hogy miért nem vették ki, mert egész életében az  arcában  hordta a vasdarabot.

    A vár gondnoka Ignácz József volt, aki a kazamatát naponta kinyitotta. Ezen kívül a Szent István szobor körüli elkerített területen évenként felváltva burgonyát és kukoricát termesztett.

Az északi kaputól jobbra a falon kívül, a téglából épült őrtorony mögött volt egy épület ahol a terményét tárolta. A kazamata előtt volt egy lapos tetős kis épület ahol felesége trafik árút és  belépő jegyet árult.

Ignácz bácsi, ha meglátott minket sokszor elkergetett. Sosem tudott megfogni senkit, mert olyan kövér volt, hogy nem bírt szaladni. A Törökkert falán a Gergely bástyához közel volt egy falra rögzített vízvezeték cső amin mindig lemásztunk menekülés céljából. Hát neki is volt annyi esze, hogy lassú tempójában összeszedett néhány követ. Ha még úton voltunk lefelé mikor ő a fal tetejére ért, akkor jól megdobált minket.

A kazamatába is csak úgy tudtunk bemenni, hogy a kiránduló csoport közé vegyülve elbujtunk, nehogy észrevegyen.

A Varkoch kapu , a Dobó István bástya és a múzeum kapu közötti rész el volt kerítve ott volt egy lakóház ahol a múzeumi felvigyázó és családja lakott. Arra a területre csak akkor tudtunk bemenni, ha kifigyeltük, hogy a rendkívül hamis német juhász kutya meg volt kötve.

A Varkoch kapu után az út kétfelé ágazott: Egyik vezetett a Püspöki palota felé, a másik a kazamata irányába, majd jobbra vezetett az út a Szép bástya („ Kálvária”) felé. A kazamata irányába vezető út mentén balra három , a kálvária felé vezető út jobb oldalán kettő kis építmény (stáció) állt, melyeket régen szent helyként használtak. A hatvanas évek végén elbontották.

  A Török Kertben 1954-ig kiváló étterem, népszerű szórakozóhely üzemelt. A kerthelységben volt egy árnyékot adó futó sóskával benőtt lugas. A vendégek sörözgetés közben gyönyörködhettek a város panorámájában. A szórakozó hely épülete ma már nincs meg.

   Úgy ismertük a várat, mint a tenyerünket, még a zárt területeket is. Tudtuk hol lehet biztonságosan a falakon és a lőrésekbe mászkálni. Sosem esett le egyikünk sem.

    Az úgynevezett várbeli csapattagok pajkosabbak, talán úgy is nevezhetnénk, hogy rosszabbak voltunk, nagyobb csínytevéseket követtünk el mint a többiek a Dózsa téren.

 Én is ott laktam, ahol abban az időben 17 gyerek élt: én az 1. sz.alatt, Koreptáék öten (Zsuzsa, Jóska, Gyuri, Tomi, Kati)a 3. számú házban, Kovácsék (Bandi, Zsuzsa, Tibor) és Németék (Bandi, Jancsi) a 6.számú házban. Takács Peti és Gyuri, Paál Béla, Nagy Laci, Mata Márta, Tarjányi Mari a 4. számú házban.

 A sok gyerek közül mindig összeverődtünk egy páran és rengeteget játszottunk: fociztunk, bújócskáztunk, fogócskáztunk, de a lányokkal társulva sokszor ickoztunk (a járdán krétával kirajzolt kereszt alakú kockákban féllábon kellett ugrálni) és játszottunk „mesterségünk címere” nevű játékot stb

A focipályánk a Dózsa György téren volt, ahol ma Tinódi Lantos Sebestyén szobra van. A teret kb. 40 cm. magas fagyal bokor szegélyezte, ami a labdát megfogta, hogy ne menjen ki a pályáról. Az úttestre kirepülő labdákkal sem volt probléma, mert kevés autó közlekedett, pedig abban az időben a Dobó utca és az Almagyar utca jármű forgalma kétirányú volt.

Nagyon szerettünk „gombozni”. Ezt a játékot úgy játszottuk, hogy minden résztvevőnek volt a zsebében 10-20 db. gomb. Lapos, letaposott területen fúrtunk a földbe egy kis lyukat és kb. három méter távolságból kellett a gombot bedobni a lyukba. Aki betalált az lőhette az újával a többit a lyukba. Amit belelőtt azt elnyerte. Mindig a legtávolabbi gombbal kellett a lövést kezdeni. Ha a lyukba nem sikerült belőni, akkor a következő legjobb pozícióban lévő játékos következett

Ezen kívül volt olyan játékom, amit „deszkának” hívtunk. A Foglár utcában a Pap Nevelde

előtti földszintes házban volt egy motorbicikli javító műhely. Oda mentünk golyós csapágyat kérni. Ha valamelyik motor csapágyát kicserélték, akkor az összegyűlt várakozó gyerekek

előtt nagy lendülettel elgurította a szerelő bácsi a csapágyat a Széchenyi utca félé. Aki utólérte azé volt. Hetek múltak el mire a szükséges négy csapágyat megszereztem. Ezután két végén kifaragott lécekre felütöttem csapágyat, rászögeltem egy deszkát. Erre ráülve, vagy ráhasalva lejtős járdán dübörögve gurultam lefele.

1956 a forradalom idején 11 éves voltam. Pável Jozsóval minden tüntetésen ott voltunk, amelyek a forradalom érdekében zajlottak. Emlékszem a Bródy utcában a Nyomdánál, majd később a Klapka utcában az orosz parancsnokság előtti tüntetésekre. Hangosan kiáltoztuk, hogy „ruszki mars ki!”. Jozsóéknál a Dobó u. 20-ban a padláson a felső áthidaló gerendákon deszkából csináltunk egy kis  bújóhelyet. Ha napközben itt tartózkodtunk, megbeszéltük dolgainkat. Kitaláltuk, hogy egy éjszakát ott töltünk, ott alszunk.  Szüleinknek azt mondtuk, hogy én Jozsóéknál, ő pedig nálunk alszik. Sikerült az elképzelésünk: cukorral, paplannal, szendvicsekkel ellátva este föltelepültünk bújóhelyünkre. Nem tudtunk elaludni. Novemberi hideg volt és egyre jobban fáztunk. Úgy éjfél felé Jozsó vacogó fogakkal lemászott és elindult lefelé a lakásba. Mindketten kopogtattunk az ajtón, mire a barátom szülei döbbenten nézték a két vacogó gyereket a késő éjszakában. Hogy kerültetek ide, mikor kijárási tilalom van! - mondták veszekedve, ugyanis az oroszok este 10-től reggel 6-ig kijárási tilalmat rendeltek el abban az időben. Balul végződött kalandunk, a padláson lévő „építményünket” elbontották. 

  Milyen nevezetes helyek voltak a környékünkön abban az időben?

  Gyakran bemásztunk a jelenlegi Unicornis szálló helyén álló izraelita templom ablakán, mivel az ajtaja zárva volt. A II. világháború alatt a németek a templom belsejét lerombolták. Felkapaszkodtunk a kupolába is. A karzaton „bokáig” jártunk a törött színes üvegdarabokban. Az volt a feladat, hogy ki tud szebb és nagyobb színes üvegeket összegyűjteni. Kívülről a templom teljesen épségben volt, szerintem a háború előtt belülről is nagyon szép lehetett. 1957-ben a környékünkön lakó és a háborút túlélő hat zsidó család kivándorolt Izraelbe és USA-ba. Nagyon jó barátom volt a Dobó u. 8-ból kiment zsidó srác Weiszman Jóska.

  A leírtakból is kitűnik, hogy az akkori gyerekek milyen sokféle maguk által készített, vagy közösen folytatott játékokkal töltötték idejüket. Akkor nekem volt egy fából készült rollerem, szánkóm, magyar kártyám, sakkom és fa építő kockám. Mivel a többieknek is csak kevés játéka volt, megoldottuk más módon a szabad időnk lekötését.

   A mi házunk a Dózsa Gy. tér 1 sz. volt, ahol négy család lakott. Az udvaron volt egy közös kút ami télen állandóan befagyott, mindig a soron következő család olvasztotta ki forró vízzel. A hátsó udvart a Dobó u. 1.sz-ú háztól egy hosszú fal választotta el, melyet a törökök építettek a Valide Szultána fürdő részeként. E műemlék falhoz csatlakozott 4-4 db. fáskamra, disznóól és WC. A disznóólban 1952-ig tarthattunk sertéseket. A WC egy eredeti kikövezett török fürdő medencére volt deszkából ráépítve minden család számára. Ez olyan nagy volt, hogy állítólag 1869 óta (akkor épült a ház) „nem telt meg”.

Az Almagyar u. felé a pincehelyiségben volt egy kerékpár szerelő műhelye Nagy Mihálynak. A sarkon a korábbi trafik helyett kialakították a „Katica büfé”-t. Ez utóbbi helyen dolgozott a Pável Jozsó barátom édesanyja. A büfébe ha bementünk gyakran kaptunk süteményt és bambit(akkori egyetlen üdítőital). A baj ott kezdődött, hogy Jozsó néha elcsent egy doboz Tulipán nevű cigarettát és ezt meg a baráti kör elszívta a várban.13 éves korunkra a csapatból hárman már rendszeres dohányzókká váltunk. Iskolába a „Halas”-ba (I.sz. Általános Isk.) jártunk. Novák Pista , Jozsó meg én a tanítás befejeztével naponta rohantunk a Szúnyog közbe cigizni. 25 éves koromban szilveszteri fogadalom kapcsán szoktam le végleg a dohányzásról. A Dózsa tér felé volt egy cipész műhelye Nagyfejeő Pista bácsinak, amit apám „kis ENSZ”-nek hívott, mert a cipész bácsi barátai egész nap kilincseltek hozzá beszélgetés, politizálás céljából.

Az udvarban lévő egyik épületben volt Tari Béla kalapos műhelye. Gyakran bementem oda és figyeltem a fejfedő-készítés folyamatát. Minden mozzanatra emlékszek, (akár az inasa is lehettem volna) annyira érdekelt hogyan lesz egy lapos nyúlszőr szövetből szép öblös kalap.

A Dózsa tér 2 sz. házban volt Nyáry Kálmán bácsi fodrász műhelye. Lehettem olyan öt éves mikor átmentem kopaszra nyiratkozni. A barátaim közül többen kopaszok voltak, mert a szüleik azt tartották, hogy így erősödik a hajuk. Kálmán bácsinak mindig a tréfán, a bolondozáson járt az esze. Ennek lettem áldozata mikor félig megnyírta a fejem kopaszra és kijelentette, hogy keljek fel a székből, mert ő a hajnyírást befejezte. Sírva mentem haza. Otthon édesanyám éppen teknőben mosott és kiesett a ruha a kezéből mikor meglátott. Miután elmondtam hogyan jártam ő kézen fogva visszavitt a fodrászüzletbe és nagyon leszidta Kálmán bácsit. Többet oda nem mentem hajat vágatni.

A Dózsa tér 3 sz. házban Korepta Józsefnek volt egy péksége, ahol egy üzletben árulták a finom pékárukat. Az egri honvédség részére mindig itt sütötték a lekváros buktát. Ezt már előre tudtuk és mikor megérkezett a katonai teherautó rohantunk oda, mert mindig kaptunk belőle.

A Dózsa tér 4 sz. (jelenlegi Imola Udvarház) hét család lakott. Ezen kívül volt egy nagy asztalos műhely ahol Pelyhe Sándor és testvére dolgozott.

A Dobó u. 1-ben üvegesek javították az ablakokat. Ezen utca 5 sz. házában Jakab Jánosnak volt nagy területen lakatos műhelye melyet 1952-ben államosítottak. A Dobó u. 11-ben Kalmár György cukrászdája üzemelt. Itt Finom süteményeket lehetett kapni. Egy adag fagylalt 50 fillérbe került. Kerékpár szerelő műhely volt a Dobó u. 22-ben. Az utca utolsó házában volt a sörpalackozó. A palackozó dolgozói sör kvótát kaptak melyet egy két literes csattal zárható üvegben vihettek haza. Valószínű, hogy a munkahelyükön sokan elteltek a sörtől, mert a Harangöntő u. 1-ben lakó Róza néninek ezeket leadták. Minket, gyerekeket a szüleink ide küldtek olcsó sört vásárolni a hétvégi ebédhez.

  A Dózsa György téren a 3 és 4 számú házakat elbontották: egyik helyén a Valide Szultána fürdő romjai, a másik helyen az Imola Udvarház található. Egyetlen gyermek sem lakik ma a téren.

     Nagyon nagy szeretettel kötődök az egri várhoz. A régi időkben a vár épületei katonai laktanyaként funkcionáltak. Közben 1947-48-ban kiadták lakásként családoknak. Ez idő alatt, mint kis gyerek én is ott laktam a szüleimmel és a várudvaron szaladoztam. Lakások voltak a Püspöki palotán kívül minden épületben. mi az udvar jobb oldali részén lévő jelenlegi raktár épületben laktunk.

 Középiskolába a Dobó István Gimnáziumban jártam. Ebben az időben 1961-62-ben két nyáron át dolgoztam, mint diák lapáttal, csákánnyal és furikkal a régészeti ásatásoknál. Először a Püspöki palota folytatását ástuk ki. Másik alkalommal a Kálvária domb aljában a Varkoch kaputól jobbra eső részt tártuk fel Gerő nevű régész vezetésével. De itt találkoztam a híres őslénytani kutatóval, Legányi Ferenccel. Már nagyon idős volt, azért járt naponta a várba, hogy gyűjteményét rendszerezze. Nagyon keveset beszélt, csendes ember volt.

Nagy élményem volt még, hogy személyesen ismerhettem Gárdonyi Géza kisebbik fiát Gárdonyi Sándort. Ő a Dobó u. 20-ban, Pável Jozsóék házában lakott évekig. Sokat mesélt édesapjáról és nagyon szeretett velünk kártyázni.

     Ma már több mint ötven év elteltével sok minden megváltozott. A várat restaurálták, nincsenek olyan kopott falak és omladékok, mint akkor. Az Eger Vár Baráti Köre tagjaként kisérem figyelemmel a várban történő eseményeket. A „Dobó utcai” csapat tagjai örök barátságban maradtak. Sajnos ma már a hét főből csak négyen élünk, de rendszeresen találkozunk. Borozgatás közben gyermekkori élményeinket is gyakran emlegetjük, nagyon mozgalmas és boldog ifjúkorunk volt.

Erdei László                                         

 

 

Asztali nézet