MENÜ

Rabszolga magyarok az Oszmán Birodalomban

A rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona. A rabszolgák adásvételének a neve rabszolga-kereskedelem. Fontos jellemző, hogy a szabadságtól való megfosztás fizikai vagy intézményesített erőszakkal történik, célja a gazdasági kizsákmányolás. Az Oszmán Szultánság rabszolgatartó társadalom volt. A törökök a százötven éves hódoltság alatt a magyar lakosság 1/3-át kipusztították. A XVI. század elején élő kb. 3 millió magyarból a XVII. század végére még 2 millió sem maradt. Tízezrével ölték meg a katonákat és ártatlan civil embereket. Az oszmánok tíznél több pusztító hadjáratban támadták hazánkat, amikor városokat és falvakat romboltak porrá. A lakosságot összegyűjtötték és rabláncra verve elhurcolták és rabszolgának eladták. Ha a számítások szerint több mint egy millióval lett kevesebb a magyar, akkor sok százezerre tehető a rabszolgának elhurcoltak száma

Rabszolgaszedés céljából már a XV. században rendszeresen betörtek országunk határ menti területeire.

XVI. századi fametszet a rabszolgák elhurcolásáról

Georgius de Hungaria (Magyar György barát). A törökök szokásairól, viszonyairól és gonoszságáról Rómában, 1480. körül az alábbiakat írta török rabszolgaságból való kiszabadulása után:„Mint a többi árunak, az emberek adás-vevésének is van külön piaca a városokban. Ide hurcolják a láncra vagy kötélre fűzött szegény rabokat, mint birkákat a vágóhídra. Meztelenre vetkőztetik és megvizsgálják őket, az Isten képére alkotott értelmes teremtményt fillérekért úgy adják-veszik, mint az oktalan barmot. Kényszerítik őket, hogy mindenki előtt meztelenül lépkedjenek, fussanak, járjanak és ugráljanak, mert meg akarnak győződni róla, hogy beteg-e a rab vagy egészséges, férfi-e vagy nő, öreg-e vagy fiatal, szűz-e vagy megrontott. Ha pedig valakit pirulni látnak, annál inkább ragaszkodnak hozzá, vesszővel verik, pofozzák, így kényszerítik megtennie, amit önként mindenki előtt szégyellne megtenni. Minderről azonban még mérséklettel beszéltem. Itt az anya szeme láttára és szomorúságára adják el a fiút, a meghökkent fiút félretolva veszik meg az anyát, az elvörösödő férj előtt, mint prostituálttal játszanak a feleséggel. Itt a kisgyermeket kitépik az anyja öléből, és a bódult anyát elválasztják tőle. Itt nincsenek tekintettel sem méltóságra, sem állásra, a felszentelt papot és a közembert egyformán taksálják, a lovagot és parasztot ugyanazzal a mértékkel mérik.”

1554-ben Ghislain Busbeque osztrák császár és magyar király török nagykövete, mint szemtanú leírta, hogy „szekér számra vitték a magyar gyerekeket és lányokat. A férfirabokat csorda számra, mint a lovakat, béklyóra verve, egymáshoz láncolva hajtották eladni Konstantinápolyba.”

A magyar harcokban fogságba esett fiatal Wild András nevű német katona feljegyzéseiben a rabszolgák világáról írt, mely a török pompa alatt ott nyüzsög piszokban, vérben, bűnökben, a szerencsétlen magyar földön csakúgy, mint Isztambulban és Egyiptomban, a török világbirodalom minden tartományában. Budai tartózkodása alatt 1605-ben tatárok, kik a török seregben harcoltak, rablásból és rabszedésből éltek, jöttek 2000 magyar rabbal a piacra. Az asszony rabokat lovon hozzák, két oldalt kosárban négy-öt gyerek, csak fejük látszik ki, a nagy kínálat azonban nem nyomja le az árakat. Wild gazdájának rabszolgái elsősorban magyarok voltak.                                  

Bemutatom a pozsonyi polgármester fiának, Auer János Ferdinándnak útját Belgrádig, aki 1663-ban a Pozsony megyei fölkelő nemesség csapatában vonult harcba, s a gróf Forgách Ádámtól szerencsétlenül vezetett párkányi csatában került török fogságba. Először egy tábori tisztnek sátrához viszik, kikérdezik, vasra verik, a tiszt nyugodtan ül sátra előtt és nézi, amint 8–10 éves fia kigúnyolja, leköpi a foglyokat. Innen a pribékek futva viszik a nehéz láncokban görnyedő rabokat a vezér sátra elé, ahol már összegyűjtötték a tekintélyesebb foglyokat, a Pozsony megyei nemes urakat, érsekújvári huszártiszteket, német főtiszteket. Auert már búcsúzóul földre lökte első gazdája. A foglyokhoz törökök jönnek, gúnyolni őket. Éjszakára Esztergomba viszik át őket, ahol háromszáz rabot összezsúfolnak, a hőségben reggelre kettő meghal. Esztergomból ki- és bevitelüket a felvonóhídról fehérszakállú, előkelő törökök nézik, akik a várparancsnok agával együtt szőnyegen ülnek és magyar, török, bosnyák nyelven szidalmazzák őket. Végre a főtiszt sátora elé kerülnek, tizenkét–tizenöt rab egy láncon, melyet mindegyik nyakán karika tart, s e láncnál fogva húzzák a törökök a sort. Mire azonban idekerülnek, zaj, hőség, piszok, ütlegek, melyeket sorban álló törököktől kapnak, utolsó ruhadarabjukat is lehúzzák róluk. Három válogatott hős huszártisztet, köztük egy Nógrády Miklós nevűt kivégeznek. A sátor előtt meztelen, fejetlen holttestek, meleg piros vér zöld füvön. Feltűrt ingujjú hóhérok véres karddal a közkatonafoglyokat a többi szeme előtt vagdalják össze, vagy torkukat nagy handzsárkéssel átszúrva, őket hanyatt fordítják, a fejet, csorba késükkel formálisan lefűrészelik a testről. A főtiszt pedig szőnyegsátorában ül, bejáratát arannyal, ezüsttel szőtt függöny fedi el. Végül a fogoly tiszteknek megkegyelmez, nem fejezteti le őket, s a láncos menet most visszamegy embermagasságú fejpiramisok, másutt emberi fülek tömege között, melyekért a beszállító török pénzjutalmat kapott. A fogságra ítélt rabokat a magyarországi főgyűjtőbe, a budai Csonka-toronyba viszik, hol heteken át tartják őket, később szétosztják, legtöbbet alkalomadtán Isztambulba vitetnek. A Csonka-torony rabközségének lábán kovácsolt béklyót kellett hordaniuk, a kapitánynak csak úgy, mint a magyar nemeseknek. Az élelemről nem gondoskodtak ezért koldulni mentek, csontokat, gyümölcshéjat gyűjtöttek, irigyelt szerencsés ember volt, akinek sója és hagymája volt. Loptak is, ahol tehették. A végvárak magyar vitézei a győztes csatákat követően a zsákmányból gyakran küldtek pénzt, vagy élelmet az éhezőknek. A legnagyobb kiváltságnak azt tekintették, mikor a Dunához vízhordásra kellett menniük, ez az út nagy alkalmat nyújtott a várost végigkoldulni. Sebesülten, zsúfoltságban a magyarok fele meghal, a holttestek két-három napig a szabadban feküdtek, míg egy török el nem jött, le nem vágja a pénzértékű füleket, a holttesteket aztán az életben maradtak elföldelték. Aztán eljött az idő mikor megindul az utolsó utazás magyar földön, hajóval Belgrád felé. Egy hajóra harmincnégy foglyot csuktak el, akik a tizenkét napig tartó hajóút alatt nem mozdulhattak, a hőségben és piszokban, egymásra halmozva, egyesek vérhast kaptak, a kis ablakon át nem tudott elég levegő jönni, útközben többen meghaltak, testük ott marad, férgektől fedve az élők között. Belgrádba érkezve kiszálltak a hajókból, ahol durva cigányok felügyelete alatt végzett munkát megváltásnak tartották magyarországi tapasztalataik után. Innen a szárazföldön mentek tovább. Balkáni utazók mindegyre találkoznak magyar rab karavánokkal. A fiatal parasztok gyalog mennek, nyakukon egymáshoz láncolva, az asszonyok gyerekekkel, csecsemőkkel lovon, ezeket kosárban tartják maguk mellett.

A rabbá tett fiúgyermekek jelentős részére a janicsársors várt, ez utóbbiak létszáma 1609-re már harminchétezerre növekedett. Nagy számban lettek a fiatal férfiak gályarabokká, hogy kielégítsék az egyre növekvő török flotta szükségleteit. Az oszmán hajóhad kb. 200 hadihajóból állt, egy-egy hajót 40-50 gályarabszolga lapátolt. Vallási épületeket, fürdőket, több erődítményt, például a Duna alsó szakaszának védelmére Vidin várát rabszolgákkal építették föl. Sok fiút tettek eunuchhá, azaz háremőrré, olyan brutális beavatkozással, amelyet közülük számosan nem is éltek túl. Az elrabolt lányokat rabszolga ágyasként a szüzességüket elvették, megrontották, semmi esélyük sem volt arra, hogy ismét megláthassák szülőföldjüket. Súlyos és véres nyomot hagytak, az egykor szabad magyar földön azok a rabok, akik vitézként, fegyverrel a kezükben estek török kézre, s akiknek útja az aldunai határokig valóságos Kálvária-járás volt, ha ugyan addig meg nem rövidültek egy fejjel.      

Telítve van a török mezőgazdaság is magyar származású rabszolga-munkaerővel. A magyar rab becsületes munkájáért, a magyar asszony tisztaságáért, kenyérsütő tudományáért mindig keresett árucikk. A balkáni török területek gazdasága nagyrészt a rabszolgagazdaságon nyugszik. Ez utóbbinak középpontja egy-egy bégnek úri háza, mely körül az elhagyatott, vadon vidékből tanyák, farmszerű módon művelt földek csoportosulnak, rajtuk tisztán rabszolgamunkásokkal. Ugyanez a helyzet Kis-Ázsiában, hiszen az igazi török ott nem érkezett el ekkor még a földművelés fokára, ez a magyarországi vlachhoz hasonlóan, még pásztorok, akik birkából és marhából és azok tejből éltek. A farmok földművelő munkáját, még igavonóként is rabszolgák, még pedig magyarok végzik. A Balkán és Kis-Ázsia ily módon egy rabszolgatábor, összeszedve a folytonos végvári harcokból, a magyar lakosságból és Magyarország védelmére jött idegen német zsoldosokból. Idegen utazók mindegyre magyar beszédet hallanak: a kerítések mögött magyar rabszolgaasszonyok tereferélnek, az utak mellett őrzik a tehenet és ökröt. A magyar rabszolga a török embernek, mint mezőgazdasági munkás, mint mesterember, s végül mint egyszerű árucikk, eladható hasznos tárgy volt. A Balkánon török úri házait ő építi tornácosan, Szófia török negyedének faházait is a „rabok” emelik. Szerbia farmjaiban a bégek, akiknek egy része mohamedán hitre tért szerb, a magyar rabszolgák keserves munkájából élik vitézi, dologtalan életüket. Ha a bég rác munkásai megszöknek és beállnak a törökökhöz irreguláris martalóc rablónak, akkor a munkáshiány kipótlásának a legegyszerűbb módja, ha a földesúr egyszerűen magyar rabot hozat helyükbe. Az is megesett, hogy a balkáni földesúr egyúttal Magyarországon magas hivatalnok vagy főtiszt, mint például 1550 körül Dervis pécsi bég egyszersmind jagodinai, szerbiai birtokos. E kettős minőségét kihasználva, Pécs környékéről Jagodinára telepíti magyar rabszolgáit, itt mecsetet építtet velük, amely nemcsak magyar vérből és verejtékből, de magyar kőből is épül. Pécs templomkövei eljutnak Jagodinára s az utas később a mecset falában felfedezi a pécsi magyar vörös márványkövek töredékeit, rajtuk az 1430-as évszámot! Sok szerbiai farmnak minden munkása magyar, de még a felügyelőjük is, egy katolikus pap például, aki rabságában megházasodott ugyan, de a gondjaira bízott rabszolgáknak misét tart, gyermekeiket kereszteli. A nagyobb urak az értelmesebb, fiatal rabszolgákat néhány hónapra mesteremberek keze alá adják, hogy ott a szabó-, suszter-, kovács-, nyerges-, szűcs-, borbélyteendőket elsajátítsák és az úr udvarában gyakorolhassák. Az ilyen rabszolga mesterember látja el aztán a törökök szükségletét. A török nagyúr kizárólag rabszolgamunkát alkalmaz. I.Szulejmán 1526-os hadjáratára a fegyvereket rabok készítették, pld. 1,4 millió nyílvesszőt a sereg számára.

A töröktől meghódított országok, mint tudjuk, háromévenként az ott található gyermekek tizedével szolgáltak az intézményesen rabszolgatartó oszmánoknak. Ezt devsirmének, vérfrissítésnek hívták. A devsirme-törvény szerint nem vol szabad muszlimokat, grúzokat, zsidókat, magyarokat és horvátokat összegyűjteni . Az iszlamizált bosnyákok azonban kivételek voltak, muszlim voltuk ellenére is volt közöttük devsirme szedés, források szerint saját kérésükre. Magyarország, igaz, nem tartozott a gyermektizedet adó rája országok közé, itt nem jelentek meg három évenként a török állam kiküldöttei, hogy elvegyék a gyermekek legjavát a mohamedán állam számára . Erre nem is volt szükség, hiszen Magyarország határterület volt, ahol folyton, megpihenés nélkül folyt a harc. Például egy „békésebb időszak” konkrét adatait említsük: Kanizsa 1600. évi eleste után a Zala folyó mentén kiépített, ún. Kanizsával szembeni főkapitányság területén az ellenséges betörések során a törökök 1633 és 1649 között a következő károkat okozták: - meghódítottak 45 falut, - fogságba hurcoltak vagy levágtak 4207 személyt, - elhajtottak 4760 marhát, - felégettek 66 házat és 2 pincét, - elvittek 21 méhkast, - két alkalommal tönkretették a zalahídvégi kompot, hogy csak a konkrétan számba vett pusztításokat említsük. Ezek a harcok éppen elég rabszolgát szolgáltattak arra, hogy a Szeráj kollégiumában, ahol a főméltóságok jövendő viselőit képeztettek ki, magyar rab ifjakban hiány ne legyen. Széles vonalakban folyik, özönlik be béke idejében is a magyar rab török államterületre, a Balkánon át a nagy gyűjtőmedencébe, Isztambul rabszolga vásáraira. A síró szüleiktől elszakított magyar gyermekeket elhurcolták török földre.

A devsirme során összegyűjtött gyermekekről részletes személyleírást készítettek, majd kétszáz fős csoportokba osztották őket, és elindították őket Isztambul felé. Ott a személyleírást és nevet tartalmazó defter alapján leellenőrizték, körülmetélték és hitük megtagadására kényszerítették, majd képességeik szerint három csoportba osztották őket: a szépeket és formásakat a szultáni palotához, az erőseket a palotakerthez irányították. Az átlagos képességű gyermekeket Rumélia és Anatólia agája egy aranyért „eladja” a törököknek , vagyis fizikai kiképzés és nyelvtanulás, tehát kulturális asszimiláció céljából hét-nyolc évre ingyen bérmunkásként közrendű törököknek adták. A magyar származásúakat – szándékosan – Anatóliába adták el, a tengeren át való hazaszökést a kikötőkben figyelték, és az elkapottakat súlyosan büntették. A tanulóévek leteltével a törökül már jól beszélő, hitükben megerősödött fiatalokat az isztambuli és gallipolibeli kiképzőhelyekre vitték, ahol további fizikai kiképzésnek vetették őket alá: főként Isztambulban építkezési munkákat velük végeztették el. A megfelelőnek ítélt megterhelések lejártával nagy részüket hivatalosan is felvették a janicsárok testületébe. A „kiképzés” célja az volt, hogy hithű harcosokat neveljenek a hadsereg számára, akik csak a padisahtól függenek. A „magyar” janicsárok szabályos agymosáson estek át, elfelejtették velük gyökereiket és a mohamedánság magasztos eszméjével pusztították a hazájukat, ahol születtek! A janicsárok nem nősülhettek. A csatában az első sorban kellett harcolniuk, pótolhatók voltak, nem jelentettek értéket az uralkodó számára. Megöregedvén a seregbe nem kellettek, magányosan, elhagyatottan fejezték be életüket.

            Magyar rabok gyűjtése XVI. szd. fametszet

 

A Birodalom legnagyobb rabszolgavásárai IsztambulbanTripoliban és Algírban működtek. Győztes hadjárataik után a nagy mennyiségű rabszolgákat más városokban is árulták, pld. Szarajevó, Drinápoly, Damaszkusz, Kairó stb. Az elfogottakkal történő emberkereskedelemnek külön rendszerét alakították ki. Egyrészt a különböző török városokban működtek kijelölt rabszolga-kereskedők, akiknek a szultántól nyert felhatalmazásuk volt arra, hogyha bárhol bárki foglyot ejtett, azoktól megvehessék, és tetszésük szerint kereskedhessenek velük. A portyázó seregekkel is együtt vonultak, hosszú láncokkal fölszerelkezve, hogy a sikeres akciókat követően azonnal a katonák kezéből tudják megvásárolni a foglyokat. Még a csecsemőket is felvásárolták, akiket a katonák eldobáltak volna, és megvoltak a módszereik, hogyan kell életben tartani, táplálni őket a későbbi haszon reményében. Az 1526-os magyarországi zsákmány egyébként oly bőséges volt, hogy a szarajevói piacokon még két év múlva is olcsón lehetett vásárolni e hadjáratból származó rabszolgát és ezüst holmit.

Isztambul a korszak legnagyobb városa, a XVI. sz. derekán félmillió lakosa volt, a század végére már a milliónál is több a behurcolt rabszolgák miatt. 1593-ban John Senderson angol utazó 1 231 211 lakost számol össze, ebből alig a fele török! Ha a magyar föld volt a rabszolga kereskedelem legnagyobb forrása, akkor hány százezer volt az ott fogva tartott magyarok száma? Hiszen a lakosság jó része, katonák és civilek, rabszolgaként kerültek a városba, néha egész városok lakosságát ide telepítették. A muszlim vallásúak, akik bármilyen nációból idekerülve átkereszte-lődtek, „törököknek” számítottak, ők sohasem dolgoztak. Utánuk a zsidók voltak a szabadok közül legtöbben, ők kereskedelemmel és kézművességgel foglalkoztak, de lőpor-gyárat és nyomdát is üzemeltettek. A várost viskókból álló elővárosok vették körül. A Galata vagy Pera nevű városrészekben a keresztény rabszolgák éltek, itt több templom volt, mint mecset,még kolostorok is voltak, leginkább görögök, részben olaszok lakták és kis számban magyarok is.

Az elrabolt keresztény gyerekek közül sokan nagy karriert futottak be az Oszmán Birodalomban. A szultánok szabad utat engedtek a tehetséges, muszlim hittre áttérített emberek előtt. 1453-1623 évek (170 év) között a szultán után a legmagasabb rangot képviselő 48 nagyvezírek közül csak ötnek volt török az anyja, negyvenhárman eredetileg keresztény rabszolgák voltak. Eger vár1552-es ostromának pasái származásuk szerint: Kara Ahmed-albán; Hadin Ali-bosnyák; Szokoli Mehmed-szerb (később II.Szelim nagyvezíre) voltak. A 69 budai pasa közül 26 nem volt török eredetű. Volt közöttük albán, boszniai, orosz, grúz, szerb, perzsa, abház, cserkesz, szlovén. Az első budai pasa Szulejmán névre hallgatott és állítólag magyar származású volt. Valószínű, hogy gyerekként elrabolták és az „agymosás”, a muszlimmá válása arra késztette, hogy titkolja eredetét. A legnagyobb török építész Szinán pasa anatóliai keresztény görög szülők gyermeke volt. Szintén görög volt I. Szulejmán nagyvezíre Ibrahim pasa is.

A magyar rabszolgákról szeretnék történeteket írni. 1526-ban elhurcolt foglyok között volt egy tolnai varga fia is. A muszlim hitre térített gyerekből felnőttként, Pijale nevű pasa, a török flotta főparancsnoka lett 1554–68 között. A hatalmas birodalmat kormányzó török főemberek között a divánban foglalt helyet. Hűsége jutalmául II. Szelim szultán hozzáadta feleségül egyik leányát. Ha Pijale emlékezete már nem is őrizhette, de szíve számon tartotta szülőföldjét és családját. Felkutattatta és 1566-ban magához hozatta édesanyját, aki a fia palotájában keresztény hittben gazdagon élhette további életét. Isztambulban ma is áll az a mecset, amely az egykori tolnai varga fiának hadi tetteit és gazdagságát hirdeti.  A született töröknek csak arra volt tehetsége, hogy erőszakkal rabszolgaként különb embereket gyűjtsön, mint népe!     

 Érdekes eset a magyarábok története, kik magyar eredetűeknek tartják magukat és ma is Egyiptom és Szudán határán élnek. A magyaráb (jelentése: magyar törzs) ősei 1517-ben érkeztek Egyiptomba I. Szelim török szultán hódító hadseregével, kik legyőzték a mameluk birodalmat. A történetet alátámasztja Pécsváradi Gábor ferences szerzetes levele, melyben leírta, hogy1516-ban személyesen is beszélt a Jeruzsálemen átvonuló török hadseregben szolgáló magyarokkal. A magyarokból álló hadtestet Núbiába vezényelték, hogy biztosítva legyen az ottani területet az arab támadásoktól. A janicsárok nem tértek vissza az Oszmán Birodalomba.                      

  A francia Johanita lovagrend is vásárolt pár száz magyart a törököktől, mert a dél-franciaországi Régusse és a körülötte lévő települések kihaltak a pestis és a kolerajárványok miatt. A földesurak nem akarták, hogy eltűnjön több kisváros Provance tartományban, s mivel a törökök rengeteg magyar parasztot vittek el rabszolgának, akik jól értettek a földműveléshez, így ők pont megfeleltek Régusse-ba. Jelenleg eddig 250 magyar család nyomát fedezték fel a település környékén. A keresztény franciák cselekedete azzal magyarázható, hogy királyuk szövetségben állt az oszmánokkal. Előfordult, hogy francia csapatok harcoltak a törökökkel vállvetve a magyarok ellen.                                                                                                                               

De találunk magyar leszármazottakat Törökország szívében, az Antaya-tól nem messze lévő Macarköy (ejtsd: Madzsarköj, lefordítva magyarfalu) falut, melyet 450- 500 évvel ezelőtt őseink alapították. A magyar földről rabszolgának elhurcolt foglyok  először Isztambul környékén telepedtek le majd átköltöztek erre a vidékre és áttértek a muszlim vallásra, törökké váltak. Családi hagyományaik szerint azonban megőrizték származástudatukat.

   Míg az elhurcolt rabszolgák sorsát gazdasági érdek okozta, addig a harcban fogságba esettek életét a muszlim vallási fanatizmus, egy alacsonyabb kultúra embertelensége tette elviselhetetlenné. A rabságba esettek példája mutatja, hogy a törökök a magyar foglyaikkal úgy bántak, mint az állatokkal! E döbbenetes kegyetlenség vallási gyűlöletből fakadt. Az oszmánok a keresztény vallásúakat nem nézték ember számba. A leigázott magyarokra a török uralom alatt három sors várt: vagy maradt hazájában és megalázva adóval szipolyozták, vagy elvitték rabszolgának a Török Birodalomba, vagy pedig a hazáját védő harcokban megölték.

 

Készítette: Erdei László   2017 évben

Felhasznált irodalom:

http://mult-kor.hu/20010915_a_masfel_evszazadnyi_torok_uralom_merlege         http://www.lib.pte.hu/sites/ptebtkscan/mellekletek/2013_apr_rabszolga/2013_

11_rabszolgasag_biblio.pdf                                                   http://mek.oszk.hu/00900/00940/html/doc/c300676.htm              http://turkinfo.hu/2015/02/02/magyar-rabszolgak-leszarmazottai-torokorszagban-i/ Fodor Pál: Adatok a magyarországi török rabszedésről. In: Hadtörténeti Közlemények, 1996. (109. évf.) 4. sz. 133–144. old.                                                                                      http://www.blikk.hu/magyar-rabszolgafalu-franciaorszagban/j2qjth5   http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201511/dzsihad_a_karpat_medence_ellen https://hu.wikipedia.org/wiki/Budai_pas%C3%A1k_list%C3%A1ja

Asztali nézet