A SZIKSZÓI CSATA GYŐZELMÉNEK ELEMZÉSE

A SZIKSZÓI CSATA GYŐZELMÉNEK ELEMZÉSE

Tanulmány, írta: Erdei László

Bevezetés

Az 1588. október 8-án vívott szikszói csata a 16. századi magyar végvári harcok egyik emlékezetes ütközete volt, amelyben Rákóczi Zsigmond egri főkapitány – a későbbi erdélyi fejedelem – vezette egyesült keresztény csapatok legyőzték Kara Ali székesfehérvári bég túlerőben lévő oszmán seregét. A diadal – melyet a korabeli források sokáig „szikszói diadalnak” neveztek – azért is figyelemre méltó, mert a királyi Magyarország kis létszámú végvári serege aratott győzelmet egy nagy létszámú török portyázó haddal szemben. A csata híre bejárta Európát, a bécsi udvar propagandisztikusan ki is aknázta, Rákóczi Zsigmondot bárói címmel jutalmazva. Mégis, a később kitörő hosszú háború árnyékában a szikszói győzelem emléke évszázadokra feledésbe merült. Jelen tanulmány a csata előzményeit, lefolyását és következményeit mutatja be, különös tekintettel Balázsdeák István egri vicekapitány szerepére Rákóczi Zsigmond mellett. A feldolgozás elsődlegesen korabeli dokumentumokra és krónikákra (pl. jelentések, levelek, Istvánffy Miklós históriája, Tardi György éneke) támaszkodik, továbbá ismerteti a modern történészi értékeléseket (Takáts Sándor, Szabó András, Csiffáry Gergely) a két hadvezér tevékenységének objektív megítélése érdekében.

A csata előzményei és háttere

A 16. század második felében a Habsburgok és az Oszmán Birodalom között formálisan béke volt (1568-tól az úgynevezett drinápolyi béke), ám a végvidékeken folyamatosak maradtak a kisebb fegyveres összecsapások és török portyák. Ennek oka, hogy a hódoltság és a királyi Magyarország határai elmosódtak: mindkét fél saját adófizetőjének tekintett számos határ menti települést. Ha ezek a falvak-városok nem fizettek adót, a török és magyar végváriak gyakran fegyverrel próbáltak érvényt szerezni igényeiknek. Szikszó Abaúj vármegyei mezővárosa tipikus példája volt ennek a helyzetnek. A tehetős, protestáns mezőváros a 16. század folyamán többször szenvedett a közeli török végvárak (pl. Fülek) portyáitól. Bár 1577-ben a szikszóiak környékén portyázó török csapatokat a magyar végváriak megverték, a város végül kénytelen volt a budai pasának évi adót fizetni. Az 1580-as években azonban súlyos terméskiesés és drágaság sújtotta Észak-Magyarországot, így Szikszó lakói nem tudták megfizetni az éves 1000 arany adót. A budai beglerbég ezt a drinápolyi békét nem sértő rendfenntartó akciónak tekintette, és megtorló hadjáratot tervezett. A szikszói polgárok számítottak a török bosszúra: 1586-ban megerődítették a város templomát védelmi célból.

1588 szeptemberének végén Szinán budai pasa parancsot adott Kara Ali székesfehérvári bégnek egy büntetőexpedíció végrehajtására. A pasa jelentéséből kiderül, hogy mintegy 11 000 fős török sereg gyűlt össze (Füleknél és Pesten) – a füleki, szécsényi, jászberényi, szolnoki és székesfehérvári helyőrségek katonáiból – kifejezetten Szikszó megbüntetésére. A Habsburg hadvezetés először más célpontot gyanított e haderő mögött (pl. egy dunántúli vár ostromát vagy a bányavárosok elleni támadást), ezért nem összpontosított időben megfelelő erőt Szikszó védelmére. Kara Ali serege akadálytalanul nyomult északkelet felé: 1588. október 8. délelőtt elérte Szikszót, és megkezdte a mezőváros kifosztását. A lakosság nagy része a fosztogatók elől elmenekült, de egy kisebb csoport a megerődített templomban zárták el magukat, s elszántan védekeztek az érkező török csapatok ellen. A többszörös túlerőben lévő oszmán sereg körülvette és felgyújtotta Szikszó házait, a várost pusztulás fenyegette.

A csata lefolyása a különböző források tükrében

Rákóczi Zsigmond, mint Eger főkapitánya, a felső-magyarországi végvárak egyik rangidős parancsnoka volt, így a török hadmozdulat észlelésekor az ő kötelessége volt a védekezés megszervezése. Október elején azonnal riadóztatta a környék végvári helyőrségeit és Szendrő várába rendelte az összegyülekező csapatokat. A keresztény felmentő seregben mintegy 2400–2500 katona gyűlt össze, zömmel könnyűlovas végvári vitézek és kisebb részben német gyalogosok. A korabeli források név szerint is felsorolják a főbb résztvevőket: Rákóczi mellett ott volt Balázsdeák István egri vicekapitány, Fodróczki György és Balassi Ferenc (Bálint testvére) Egerből, Homonnai Drugeth István északkeleti főúr a diósgyőri és saját hadaival, továbbá Rákóczi testvérei (Rákóczi Ferenc és Rákóczi László) a saját fegyvereseikkel, Serényi Mihály kassai kapitány csapata, Serényi Gábor szendrői kapitány és az ónodi, várgesztesi, kisvárdai, széchy-féle és borsodi nemesi felkelő csapatok is jelen voltak. A különböző jelentések a török sereg létszámát 10-11 ezerre tették, míg a keresztények valóban csak ennek töredékével, alig pár ezren voltak.

Október 8-án alkonyatkor Rákóczi Zsigmond egyesített hadai elérték az akkor már lángokban álló Szikszót. A csatamezőt a lángoló város világította be. Kara Ali bég ekkor szekérvárat vonva a tábor két szárnyán és a középen felállított ágyúkkal várta a keresztényeket. Rákócziék késlekedés nélkül rohamot indítottak a törökök ellen, és kezdetben bátran harcoltak a túlerővel szemben. A küzdelem azonban rendkívül heves volt: a törökök ágyú- és puskatüze megingatta a magyar lovasrohamot, sőt a harc első fázisában súlyos veszteség érte a felmentőket. Maga Kara Ali bég is megsebesült a fején egy összecsapás során, amikor egy Petényi (Petei) György nevű ifjú magyar vitéz buzogányával leütötte a turbánját – Petényi viszont azonnal ott lelte halálát a bég testőreinek kardjai által. A török jobbszárnyat vezető Musztafa, szécsényi bég hamarosan elesett a harcban, majd Kurkut füleki bég próbálta vezetni az embereit, emiatt az oszmán csapat irányítását átmenetileg bizonytalanság jellemezte. Mindazonáltal a szekérvár mögé húzott török ágyúk és a pesti Bajazid bég janicsár puskásainak tüze miatt a magyar lovasság soraiban zavar keletkezett, és a roham megtorpant. A keresztény sereg hátrálni kezdett Vadász falu irányába, amit a törökök üldözve megtámadtak, több magyart levágva. Ebben a káoszban Homonnai Drugeth István főúr is a földre került és fogságba esett. A túlerővel szemben a mieink menekülni kényszerültek. A helyzet válságossá vált a keresztények számára: a hagyomány szerint Sennyey Jób és Paczolth András egri hadnagyok ekkor a hazavonulás mellett próbálták rábeszélni Rákóczit a túlerő láttán. Rákóczi Zsigmond azonban nem engedett a megfutamodásnak, és a csata folytatása mellett döntött. A küzdelem döntő fordulatát a korabeli tudósítások egy merész lovasrohamhoz kötik. Az ütközet kritikus pillanatában – egyes források szerint Rákóczi Zsigmond személyesen, más beszámolók szerint egyik vitéze, Balázsdeák István – mintegy 500-800 válogatott lovast gyűjtött maga köré, és váratlan oldalcsapást intézett a török sereg jobb szárnya ellen. A keresztény lovasok újbóli rohamát a históriás ének így örökítette meg:

„Vitéz Balázs-deák István fölszólva:
Hozzá, hozzá! – kiáltja nagy torokkal,
És ő maga az kétélű palossal,
Vitézmódon forgódik katonákkal.”

Ezalatt egy német trombitás a közeli domboldalon riadójelzést fújt, mégpedig azt a dallamot, amelyet akkor szoktak játszani, ha császári (német) felmentő sereg érkezik a csatatérre. E hangjelzés a török táborban pánikot keltett. Az oszmán harcosok azt hitték, újabb keresztény hadoszlop érkezett, és megingott a harci kedvük. Istvánffy Miklós, a kortárs humanista történetíró (akit „magyar Liviusnak” is neveztek) megírta, hogy nem tudni pontosan, A megtorpant és zavarba jött török sereg egyszerre futásnak eredt. A magyar végvári vitézek kiáltásokkal és bosszúszomjas lendülettel vetették rá magukat a bomló ellenségre. Balázsdeák István lovasai elsöprő erővel betörtek a török táborba, ahol Balázsdeák gyorsan elfoglalt négy oszmán ágyút, és azokat azonnal az ellenségre fordítva kezdte meg lövetésüket. A magyar és német katonák ekkor már minden oldalról rárontottak a demoralizált törökökre: előbb a janicsárok maradványait verték szét, majd a még harcoló szpáhi lovasokra támadtak rá, akik végül szintén menekülni kényszerültek. A harc végül teljes oszmán vereséggel zárult. A források szerint az öldöklő kézitusa egészen éjjel 11 óráig eltartott, de addigra a keresztény sereg teljes diadalt aratott.

A szikszói ütközet véres veszteségekkel járt mindkét oldalon, de különösen az oszmánokat tizedelte meg. A korabeli becslések és jelentések alapján mintegy 2000 török katona esett el a csatában, emellett a győztesek 376 törököt foglyul ejtettek. A menekülő ellenség közül sokan a közeli Sajó folyóba fulladtak, másokat a feldühödött parasztok vertek agyon a környéken. A keresztény sereg vesztesége is jelentős volt: nagyjából 400-500 fő – más adatok szerint 410 magyar és 220 német katona – vesztette életét a harcban. Több vitéz hadnagy is elesett (pl. Pethő György, Széchy Péter, Kerczy Lénárd, Tarnóczy Lukács), de a főtisztek közül szerencsére egyik sem halt meg. A csatatéren maradt rengeteg török holttest látványát még évek múltán is emlegették: Szenczi Molnár Albert – aki gyermekkorában a közelben élt – 1604-ben így írt: „…a mezőkön elesettek hulláiból kutyák lakmároznak, és megvadulnak tőle. Ennek példáját gyermekkoromban magam is láttam Szikszó határában.” – utalva a csata után hátramaradt borzalmakra.

Korabeli metszet a szikszói csatáról

Balázsdeák István szerepe és cselekedetei

Az 1588-as szikszói diadal egyik központi hőse a források tanúsága szerint Balázsdeák István egri vicekapitány volt. Balázsdeák (Balázs Deák) hosszú katonai pályafutást tudhatott maga mögött: 1557-ben fiatal lovaskatonaként kezdte szolgálatát Eger várában, s bátorságával, katonai rátermettségével fokozatosan emelkedett a ranglétrán. 1585-ben már Eger várának főhadnagya, vicekapitánya volt, tehát az egri helyőrség második parancsnoka. A krónikák tanúsága szerint Balázsdeák nem először harcolt Szikszó mellett: 1577 novemberében egy hasonló portyázó török csapat megsemmisítésében is részt vett a Sajó gázlójánál, amikor a füleki bég zsákmánnyal megrakott katonáit futamították meg a magyar vitézek. Így 1588-ban, amikor ismét török veszély fenyegette Szikszót, Balázsdeák már tapasztalt harcosként csatlakozott Rákóczi Zsigmond felmentőseregéhez.

A szikszói csata leírásában Tardi György protestáns prédikátor históriás éneke emelte ki különösen Balázsdeák István érdemeit. A verses krónika szerint – amint fentebb idéztük – Balázsdeák vezényelte a döntő lovasrohamot, személyesen buzdítva katonáit rohamra, és kétélű pallosával az első sorokban küzdve. Ugyanez a forrás hangsúlyozza, hogy az éjszakai lovasrohammal Balázsdeák fordította meg a csata sorsát, sőt azt is feljegyzi, hogy Balázsdeák az elfoglalt török ágyúkat ellenük fordítva fokozta a pánikot. Bár Istvánffy Miklós és más királyi beszámolók név szerint említik a vicekapitányt, mégiss a haditett dicsőségét gyakran Rákóczinak tulajdonítják. Több jel utal arra, hogy a katonák körében Balázsdeák hőstette közismert volt. Balázsdeák egri hadnagyi beosztása is arra enged következtetni, hogy a roham megszervezését és vezetését a főkapitány akár rá is bízhatta – így könnyen lehet, hogy ténylegesen ő hajtotta végre a döntő manővert Rákóczi engedélyével.

A fényes győzelem után Balázsdeák István elismerésben részesült hősiességéért, 1589-ben I. Rudolf királytól jutalmul megkapta két Békés megyei falu, Győr és Berény birtokát. Emellett Balázsdeákot kinevezték a Jászság főkapitányává is (a jászkun kerület katonai parancsnokává), ami rangos tisztségnek számított. Ez a karrierjutalom mutatja, hogy a Habsburg-kormányzat is elismerte érdemeit. Sőt, a csata után a magyar tanácsosok – Takáts Sándor kutatásai szerint – szóban is magasztalták Balázsdeák vitézségét a király előtt. Balázsdeák István a szikszói diadal után is folytatta katonai szolgálatát.1592-ben Szikszónál a törökök tőrbe csalták a magyar végvári sereget, amikor a vesztes csatában fogságba esett. Öt évet töltött Isztambulban börtönbe zárva, ekkor sikerült egy bégért kicserélni és haza jöhetett.

Bár a saját korában ismert katona volt, emléke az idők során megfakult: Eger városában ma sincs olyan utca vagy emlékmű, amely Balázsdeák István nevét viselné – holott a kortársak szerint „az egri végvári vitézek sorában a legkiválóbb katona volt” a 16. század második felében. Jelen tanulmány is arra törekedett, hogy nevét és szerepét méltó módon felelevenítse.

Rákóczi Zsigmond szerepe és hadvezetése

Rákóczi Zsigmond (1544–1608) 1588-ban Eger várának főkapitányaként a felső-magyarországi végek legfőbb katonai parancsnoka volt. Az ő felelőssége volt a térség védelmének összehangolása, így a Szikszót ért támadás hírére gyorsan cselekedett. Rákóczi kiváló szervezőkészségről tett tanúbizonyságot: rövid idő alatt riasztotta a környező végvárakat, és pár nap leforgása alatt 2500 fős hadat toborzott a szikszóiak megsegítésére. Katonai vezetői képességét mutatja, hogy egymástól távoli erősségek (Eger, Diósgyőr, Kassa, Szendrő, stb.) csapatait sikerült összevonnia és együttműködésre bírnia. Hadvezetése óvatos, de eltökélt volt: a felmentősereget előbb Szendrő váránál állította fel, hogy kivárja a török sereg mozgását, majd mikor világossá vált, hogy Szikszó a célpont, haladéktalanul a város felé indult. Ez a döntés kulcsfontosságú volt, hiszen ha tovább késlekednek, a szikszói templomerőd védői nem élték volna túl a török ostromot. Rákóczi a csata során is kitartónak bizonyult: bár emberei közül többen a visszavonulást sürgették a nagy túlerő láttán, ő nem engedélyezte a harcmező elhagyását, és ezzel esélyt adott a fordulatnak. A vezérség súlya természetesen őt terhelte: a források szerint a nehéz pillanatokban is a csatatéren maradt, és a végsőkig buzdította katonáit.

A történelmi emlékezet gyakran Rákóczi Zsigmond nevéhez köti a szikszói győzelmet, nem alaptalanul. Mint főparancsnok, övé volt a felelősség és a dicsőség is a diadalért. Istvánffy Miklós krónikájában például Rákóczit nevezi meg, mint aki a döntő rohamot vezette, bár hozzáfűzi, hogy ebben segítői – esetleg Balázsdeák vagy a trombitás – is közrejátszhattak. A bécsi udvar által terjesztett győzelmi híradások szintén Rákóczi nevét emelték ki, hiszen ő volt rangban a legmagasabb a hadvezérek között. I. Rudolf király a csata után hamarosan bárói rangra emelte Rákóczi Zsigmondot, ezzel is elismerve érdemeit. A királyi jutalom részeként Rákóczi jelentős birtokadományt is kapott (többek között megkapta a Tokaj környéki Rakamaz és Mezőzombor helységeket adományul). A csata után Rákóczi gondoskodott róla, hogy a zsákmányolt oszmán hadizászlókból és egyéb értékekből Bécsbe is küldjön ajándékot a királynak. E lépés politikai érzékenységét mutatja: Rákóczi nem sajátította ki a diadal dicsőségét, hanem lojalitását hangsúlyozta a Habsburg-udvar felé, amelynek támogatása fontos volt számára.

Rákóczi Zsigmond katonai vezetői érdemei mellett fontos megjegyezni politikai karrierjét is: a szikszói csatában nyújtott teljesítménye hozzájárult tekintélyéhez, és később, 1607-ben Erdély fejedelmévé választották (igaz, csak rövid ideig, 1608-ig uralkodott). A szikszói diadal így nemcsak egy határmenti összecsapás története, hanem egy felemelkedő főnemes katonai reputációjának sarokköve is. Rákóczi Zsigmond hadvezetését a történészek általában pozitívan értékelik: Csiffáty Gergely rámutat, hogy a győzelemben Rákóczi éppúgy nélkülözhetetlen volt (mint szervező és főparancsnok), mint Balázsdeák a maga vakmerő tetttével. A két férfi együttműködése – a főkapitány stratégiája és a vicekapitány taktikai húzása – eredményezte a sikert. Rákóczi a csata után tovább szolgálta hazáját a végvári harcokban, Történelmi emlékezete elsősorban erdélyi fejedelemsége kapcsán él, de a szikszói diadal is része dicsőségének.

Korabeli német röplap leírása a szikszói csatáről

A győzelem utóélete és következményei

A szikszói csata után a győztesek gazdag zsákmányt szereztek: négy török ágyút, mintegy harminc hadi zászlót, számos szekeret, fegyvert és több száz lovat foglaltak el. E zsákmány jelentős részét szétosztották a vitézek között, illetve a környező várakba vitték. Rákóczi Zsigmond a következő, 1589. évben a zsákmányból pénzjutalomban részesítette a csatában kiemelkedően harcoló hadnagyait (pl. Barcay Jánost, Siroki Pétert, Szegedi Istvánt, Pándy Gergelyt). A királyi jutalmazásokon túl a saját katonai közösségük is megbecsülte a hősöket. Ugyanakkor az is előfordult, hogy a gyávaságot utólag megtorolták: Rákóczi két hadnagyát, Sennyey Jóbot és Paczolth Andrást – akik a csatában a visszavonulást javasolták – a diadal után lovagias párbajra kötelezték két elfogott török bajnokkal, mintegy büntetésül és becsületük megtisztítására. A korabeli feljegyzés (Leibitzer krónikája) szerint Eger várához közel került sor e különös viadalra, amelyben mindkét hadnagy legyőzte török ellenfelét. Ez az epizód is mutatja, milyen fontos volt a végvári harcosok körében a bátorság és a helytállás hírneve.

Politikailag a szikszói győzelemnek érdekes utóhatásai voltak. A Habsburg udvar a csatát követően úgy érezte, kedvező pozícióba került a Portával szemben, ezért Prágában elhatározták, hogy felfüggesztik a drinápolyi békében vállalt évi 30 000 arany „ajándék” (valójában adó) kifizetését a szultánnak. Ez egyfajta diplomáciai nyomásgyakorlás volt, jelezve, hogy Rudolf császár a szikszói diadalt a Habsburgok erejének bizonyítékaként értékeli. Az oszmán vezetés reagálása nem maradt el: a budai beglerbég és a Porta háborúval fenyegetőzött a fizetség elmaradása miatt. Végül azonban a fenyegető retorika ellenére 1589–1590-ben még sikerült meghosszabbítani a békét, így az általános háború kitörése elodázódott. A szikszói ütközet híre ennek ellenére addigra már végigsöpört Európán. Rudolf császár Bécsben hálaadó misét tartatott a győzelem hírére, és gondoskodott róla, hogy a német fejedelemségek újságaiban részletes beszámolók jelenjenek meg a csatáról – természetesen a Habsburgok érdemeit hangsúlyozva. Ennek köszönhetően számos korabeli metszet és röplap maradt fent a szikszói diadalról, melyek a keresztény hősöket magasztalták. Tardi György históriás énekét is ilyen propagandisztikus célokra terjesztették a protestáns felekezetek körében. Protestáns prédikátorok – köztük Tardi – a törökkel szembeni győzelmet isteni segítség jelének tekintették, mely megerősítette a hívek lelkét. A diadal híre eljutott Itáliába, Németalföldre és Lengyelországba is, erősítve azt a reményt, hogy a keresztény hadak képesek megállítani az oszmán terjeszkedést.

Mindezek ellenére a szikszói csata emléke a későbbi események sodrában halványult el. A 16. század végén hamarosan újra lángba borult a térség: 1591–1593-ban a török portyák (például Telli Hasszán boszniai pasa támadásai) végül a béke felmondásához és a tizenöt éves háború kitöréséhez vezettek. 1596-ban Eger vára – melynek védelmében Rákóczi és Balázsdeák is kitüntette magát – elesett a törökök ellen. Az ezt követő évtizedekben számos nagyobb csata és ostrom zajlott (Mezőkeresztes 1596, Győr 1598 visszavétele, Kanizsa 1601, stb.), melyek túlszárnyalták Szikszó jelentőségét. A 17–18. századi históriákban és katonai traktátusokban egyre kevesebb említés esett az 1588-as diadalról, mígnem a 19. század végére szinte csak a helyi hagyomány őrizte meg emlékét. Ilyen helyi emlék például Szikszó határában egy Török-halom nevű dűlő, ahová a csata után a török halottakat temették, és amelyet még a 19. században is így neveztek a lakók. A 19. század végi nemzeti ébredés során – Zrínyi és más hősök kultuszának mintájára – fedezték fel újra a szikszói diadalt, és a történészek kezdtek el mélyebben foglalkozni vele.

Történeti értékelések és viták

A szikszói csata történeti megítélése során a legtöbb vita Rákóczi Zsigmond és Balázsdeák István szerepének súlyáról folyt. A korabeli források eltérően számolnak be a döntő lovasroham vezetőjéről: a Habsburg udvari jelentések és a később latin nyelven író Istvánffy Miklós Rákóczit tüntették fel főhősként, ezzel is erősítve a királyi főkapitány érdemeit. Ezzel szemben a protestáns históriás ének (Tardi György műve) és a népi emlékezet Balázsdeák Istvánt nevezi meg a fordulat hősének, aki a maga vakmerő tette nélkül a csata elveszett volna. Szabó András történész „Az 1588-as szikszói csata és propagandája” című tanulmányában rámutatott, hogy ez a kettősség nem véletlen: a bécsi udvar tudatos propagandát folytatott a győzelemmel, ezért Rákóczi érdemeit hangsúlyozták, míg a protestáns körök a saját hősüket, Balázsdeákot emelték ki. Ugyanakkor fontos tényető, hogy a valóságban mindkét hadvezér nélkülözhetetlen volt a sikerhez: Rákóczi nélkül nincs felmentő sereg, Balázsdeák nélkül pedig talán nincs döntő roham. A modern hadtörténészek – köztük Csiffáry Gergely levéltáros, aki az egri végváriak tevékenységét dolgozta fel részletesen – egyetértenek abban, hogy Szikszó példája a végvári összefogás diadala volt, ahol egy főnemes és egy alacsonyabb rangú tiszt együttműködése hozott sikert. Takáts Sándor a 20. század elején a levéltári forrásokat kutatva már méltatta Balázsdeák Istvánt mint „ egri vicekapitányt” és a végvári hősök egyik prototípusát, aki kilenc főkapitányt is kiszolgált Egerben és 35 éves pályafutása alatt rengeteg ütközetben vitézkedett. Takáts és mások munkája nyomán Balázsdeák neve újra bekerült a szakmai köztudatba, több tanulmány (pl. Sugár István 1983-ban és 1991-ben publikált cikkei) elemezte a csatát Istvánffy és Tardi művei alapján. A történészek foglalkoztak a csata taktikai tanulságaival is: Szabó András kiemeli, hogy a szikszói ütközet jól példázza a váratlan rajtaütés és pszichológiai hadviselés (ál-trombitajel) hatékonyságát a korszakban. Ugyanakkor arra is rámutatnak, hogy stratégiailag a csata inkább lokális jelentőségű volt – egy portya visszaverése –, nem változtatott érdemben a török háború menetén, csupán időlegesen növelte a királyi Magyarország tekintélyét.

Összességében a mai értékelés szerint a szikszói csata egy fényes katonai siker volt a vészterhes „békeévek” végén, amely megmutatta, hogy a magyar végvári vitézek és vezetőik képesek együttműködve még a túlerőt is legyőzni. Rákóczi Zsigmond és Balázsdeák István alakja egyszerre példázza a kor nagy formátumú főúri hadvezérét és a birtokait vesztett alsóbb sorból kiemelkedő, tehetséges katonáját. A közöttük lévő rangkülönbség ellenére a csatában egymásra utalva kellett helytállniuk – és meg is tették. A történészi viták ma már inkább arról szólnak, hogyan egészítették ki egymást a harcmezőn: Rákóczi megfontolt irányítása és Balázsdeák harcos tettereje együtt hozta meg a diadalt.

Következtetés

Az 1588-as szikszói csata részletes vizsgálata rámutat, hogy a magyar végvári harcok történetében ez az ütközet fontos tanulságokkal szolgál. Egyrészt igazolja a végvári rendszer életképességét: a gyors reagálás, a különböző várak közti együttműködés és a helyismeret lehetővé tette egy látszólag esélytelen küzdelem megnyerését. Másrészt kiemeli a hadvezérek egyéniségének szerepét: Rákóczi Zsigmond tapasztalt stratéga volt, aki egyesítette a rendelkezésre álló erőket, míg Balázsdeák István az elszánt bátorság megtestesítőjeként a kritikus pillanatban a győzelem kovácsa lett. A két férfi tettei nem állnak ellentétben, hanem kiegészítik egymást – a történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy mindketten hősök voltak a maguk jogán. A szikszói győzelem közvetlen politikai hatása korlátozott volt, de pszichológiai jelentősége annál nagyobb: önbizalmat adott a keresztény végváriaknak és megingatta a törökök megfélemlíthetetlenségének mítoszát egy időre. A csata emléke a hosszú török elleni háború árnyékában háttérbe szorult, de az utókor kutatásai révén mára ismét méltó helyére került a magyar hadtörténetben. Rákóczi Zsigmond és Balázsdeák István neve együtt szerepel e diadal krónikájában, és a történészi konszenzus szerint a szikszói csata sikere az ő együttes érdemük, valamint annak bizonyítéka, hogy a végvári idők hősei rangtól függetlenül járultak hozzá hazájuk védelméhez.

Felhasznált források

Levéltári dokumentumok és korabeli jelentések:

Szinán budai pasa levele Ernő főherceghez (1588. október 17.) – Részlet a budai beglerbég jelentéséből a szikszói eseményekről (Magyar Országos Levéltár, Budapest). Idézi: Múlt-kor történelmi portál, Nem akart adót fizetni Szikszó… c. cikk.
I. Rudolf király oklevele Rákóczi Zsigmond bárói rangra emeléséről (1588) – Bécs, Hofkammer Arch. (Rudolf a szikszói győzelemért bárói címet adományoz Rákóczinak).
Birtokadomány-levél Balázsdeák István részére (1589) – Rudolf király adománylevele Győr és Berény helységekről Balázsdeáknak, nemesség és jász kapitányi kinevezés (MOL, E 157, 1589/No.123). Idézi Erdei László.
Leibitzer Gáspár naplója (1588. okt. 8.) – Egy Lőcséről Egerbe utazó krónikás szemtanú feljegyzése a csata utáni párbajról és a diadalról.

Korabeli krónikák és irodalmi művek:

Istvánffy Miklós: Magyarország története (Historia rerum Ungaricarum) XXVIII. könyv – A szerző latin nyelvű művében részletesen leírja az 1588. évi szikszói ütközetet Rákóczi Zsigmond főszereplésével. (Magyar fordításban közli: Sugár István, 1991).
Tardi György: Históriás ének (1588) – „Győzedelemről való ének Szikszónál” című verses krónika, mely Balázsdeák István vitézségét magasztalja. Kéziratos formában terjedt, részletei fennmaradtak (közli: RMK, 17. sz., I. kötet, 500. o.).
Szenczi Molnár Albert feljegyzése (1604) – Szótára előszavában emlékezik a szikszói csata utáni állapotokra, a mezőkön heverő holttestekre.
Históriai énekek és éposz-töredékek (16–17. sz.) – Tartalmazza a szikszói diadal korabeli visszhangját (pl. német nyelvű röplapok és metszetek gyűjteménye, Bécs 1588) – ld. Newe Zeitungen 1588, Nürnberg.

Modern történészi munkák:

Takáts Sándor: Balázsdeák István – Fejezet a Bajvívó magyarok (Bp., 1917) c. műben, illetve a Régi magyar kapitányok és generálisok (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1979) kötetben. Részletes Balázsdeák-életrajz levéltári források alapján.
Sugár István: A szikszói csata 1588-ban Istvánffy Miklós leírásában – Tanulmány (Egri Vár Híradója, 1991/23) és … Tardi György históriás énekében (Egri Vár Híradója, 1983/18). Elemzi a csata forrásait és azok megbízhatóságát.
Szabó András: „Az 1588-as szikszói csata és propagandája” – Hadtörténelmi Közlemények, 112. évf. 4. sz. (1999) 851–860. o. A tanulmány feltárja a csata utóéletét és a propagandisztikus túlzásokat.
Csiffáry Gergely: Az egri végváriak tevékenysége 1548–1596 között – In: Agria, Az Egri Múzeum Évkönyve 22. (1986) 142–150. o. A szerző levéltári adatok alapján mutatja be az egri vár katonaságának akcióit, benne a szikszói csatát és Balázsdeák szerepét is értékeli.
Tarján M. Tamás: „A szikszói diadal” – Rubicon történelmi magazin (2018. okt. 8.). Ismeretterjesztő összefoglaló a csata lefolyásáról, a legújabb szakirodalom alapján.
Múlt-kor történelmi portál: Nem akart adót fizetni Szikszó városa… (2019. március 9.) c. cikk– Szintén a modern történészi kutatásokra támaszkodó cikk, idézetekkel Istvánffy és Tardi műveiből, valamint a török forrásokból.