Magyar nép adóztatása a török hódoltságban a 16-17. században

Szomorú sorsú népünk egy ellenséges török hatalom anyagi erőforrásául szolgált, mely az adózásban, rabszolga-szedésben és rablásokban realizálódott.

  Amikor a magyar földesurak uralkodtak voltak kis-, közép-és nagy-birtokok és eszerint alakult a jövedelmük. A telekkel rendelkező jobbágyok a földesúrnak és az egyháznak adóztak. Magyar jobbágy és birtokos között bármilyen egyoldalúan terhesnek látszott is a viszony, volt valami belső, egymást kölcsönösen kiegészítő kapcsolat. A földesúr gondját viselte népének, nehéz időkben segítő karját nyújtotta felé és nemcsak a föld urának, hanem a nép oltalmazójának is tekintette magát. A hódolt nép új urai, a török katonai vezetők, nem pótolhatták a magyar földbirtokosokat, akik elmenekültek, vagy megölték őket, földjeiket most már a parasztok használták és ebből adóztak a török számára.

A hódolt jobbágy fölé rétegeződött új hatalom az általuk felsőbbrendűnek tartott muszlim vallásuk miatt lenézték a „hitetlen” jobbágyokat, semmiféle kapcsolatot nem alakítottak ki velük. A hódolt nép az ő érdekeiket szolgálta és nekik a legcsekélyebb kötelességük sem volt velük szemben.  A földbirtokos szpáhi nem foglalkozott birtokával és a neki adózó jobbágyokkal, csak a javadalom mértékével törődött.

A földeket a budai pasa határozatlan időre adta alattvalóinak, melyek nem voltak örökölhetők, fiára át nem hagyhatta és tulajdonképpen nem is a birtokot kapta hűbérül, hanem hozadékát. Az aktuális birtokos így abban vált érdekeltté, hogy a legnagyobb hasznot hozza ki belőle a legrövidebb idő alatt. A szántóföldi területek nagy része műveletlen volt, elsősorban az állattartás virágzott.  Adó összeírók a török birtokosok földjéről, az adózókról és az adóterhekről pontos kimutatást vezettek.
Az adó felméréseket tízévente megismételték, és elvégezték a szükséges korrekciókat. A termésmennyiségeket három év átlaga alapján vették számításba. Városok évente egy összegben fizették az adót, ez a szultán tulajdonát képezte. Ez utóbbi jövedelmek behajtását – rendszerint három évre –adószedőknek engedték át, akik nem a beszedett összegből részesedtek, hanem napidíjat kaptak a beszedés idejére. Ilyen vállalkozó bárki lehetett: szpáhik, rácok, zsidók, török zsoldos katonák stb. A beszedés tárgyát képező kötelezettségek együttes elnevezése mukáta volt. Persze a napidíjon felül a visszaélésekből (túladóztatás, jegyzékbe nem vett befizetések stb.) származott az adóbeszedők hasznának egy része. Ekkor tapasztalhatta meg a magyar, hogy mi a csalás, a baksis.

 Az adókat két kategóriába sorolták. Egyik volt az állami adó, melynek elemei a harádzs és a robot volt. A robotkötelezettség arra volt jó, hogy a dologtalan törökök helyett minden munkát ingyen elvégezzenek a magyarok. Így tűzifát, szénát, hordót kellett szállítani a török sereg számára. Részt kellett venni a hajóvontatásban, salétrom főzésben, a várak javításában, dzsámik, fürdők építésében stb. A másik a földesúri adó, melyeket a falvak adóköteles lakosai pénzben és terményben fizették ki. Az adóztatás alapja a jobbágyháztartás volt. Az adót török pénzben, akcséban számolták, megszüntették a magyar forintot (50 akcse= 1 forint). A 300 akcse alatti vagyonnal rendelkezők nem fizettek semmilyen adót, ezeket törökül „szegin”-nek nevezték. A török korból származnak a szegény és a harácsolni szavaink.

Török a saját adóztatási rendszerét kényszerítette a magyar népre, melyek érdekében birtok-típusokat, adókategóriákat, adó összeírókat- és beszedőket hoztak létre.  A törököknél sajátos birtoktípusok határozták meg az adóbeszedés jövedelmének mértékét. A szultán saját kezelésű birtokait hászbirtoknak nevezték, melyeket elsősorban városok képezték, évi 100000 akcse török pénzbeli jövedelem feletti értékben. Az adományozott birtokokat a ziámet,  évi 20-100000 akcse, ezeket kapták a pasák, bégek továbbá a tímárbirtokokat, évi 20000 akcse alatt, elsősorban a szpáhik és más katonai ranggal rendelkezők kapták.  A szpáhik fizetését a beszedett adó képezte, bármikor hadra foghatók voltak, hogy szolgáikkal és általuk kiállított jól felszerelt saját lovasaikkal hadba vonuljanak. Amikor egy szandzsákban(igazgatási területeken) mozgósították őket, akkor minden tízedik szpáhi otthon maradhatott, hogy vigyázzon mindannyiuk rájáira (adóköteles alattvalóira).

A települések lakóitól többféle adót szedtek: kapuadó, házasságiadó, méhkas tizedet, sertés adót, erdő és legelőhasználati adót, menyasszony adót, fiúgyermek születési adó, hordó adó és végül bírságpénzt és templom használati adót stb. Ezeken kívül minden terményből adózni kellett, hogy önmaguk jól éljenek, gazdagodjanak Ha valamelyik település megtagadta, vagy nem tudta fizetni az adót, akkor azt lerohanták és kifosztották. Igyekeztek adót behajtani a királyi országrészben is pld. 1596-ban Eger környékének falvai már hosszú ideje a töröknek adóztak. Harácsolt javaikat vásárokon cserélték, értékesítették.

Bemutatok két falu adózását példaként: Ferencszállás falu adója 1546-ban Dervis bin Abdullah szpáhi jövedelmét gyarapította. Lakosoktól kétféle adót szedtek, az állami vagy szultáni adót, mely összege évi ötven akcse azaz egy magyar forint volt. Ennyit kellett fizetnie minden saját keresettel, jövedelemmel rendelkezőnek, ha ingóságai legalább hat magyar forintot értek, ezen kívül adóztak a korábban felsorolt adótételek alapján. A török adórovó 1546-ban harminchat önálló jövedelmű nagykorú férfit számlált meg (a nők nem számítottak „embernek” vallásuk szerint). Ferencszállás falu összességében 3200 akcse jövedelmet adott a szpáhi birtokosnak. Kesztölc falu adója 1570. évben a 26. defter (adóív) sorszámon az esztergomi szandzsák területéről: férfiak száma 12. A birtokos jövedelme 3218 akcse volt.

Az adókon kívül hatalmas pénzszerzést jelentett az állandó rabszolgaszedés, az ellenük harcoló magyar vitéz, vagy békés paraszti munkája közben rabul ejtett dolgos magyar férfi és asszony és gyermek, kiket elhurcoltak és eladtak az Oszmán Birodalom területén. A magyar rabszolgák száma több százezerre tehető.

A magyar király és a nemesség is igényt tartott a hódoltsági területek jobbágyságának adófizetésére. Tekintettel a törököknek fizetendő adókra, az adó mértékét a hódoltság alól mentes területek adójának felében határozták meg. A sűrű végvári hálózat segítségével, illetve – különösen a XVII. század elejétől gyengülő török hatalom miatt – szinte az egész hódoltsági területen helyreállították a magyar nemesség, kisebb részben az állam és az egyház adóztató tevékenységét. Az adóztatásban közreműködött a végvárak katonasága is és szedték be mindhárom „magyar” adófajta (állami, nemesi, egyházi) jelentős részét. A törökök is megadóztatták időnként a hódoltság alá nem tartozó területeket

Amíg a magyar birtokos, kereskedő anyagilag támogatta a templomokat, a keresztény vallást, addig a török mindezeket hátráltatta, tönkre tette. A keresztény vallás gyakorlása jelentette a nép számára a kultúrát, mely elpusztult a török 150 éves uralma alatt.  A lerombolt templomok, elűzött szerzetesrendek megszűntek a kultúra számára.  A magyaroktól beszedett adók egyrészt a megszálló törökök előkelők : pasák, bégek, agák, szpáhik, kádik stb. fizetését, gazdagodását, másrészt a szultán kincstárát és az oszmán földre való kivitelét növelte.  Ez utóbbiak alatt a renegát szerbeket, muszlimmá vált szlávokat (bosnyák, macedon) értem, akik országunk megszállásában a törököket segítettén. A beszedett adókból a magyarok számára semmit nem építettek, viszont mohamedán vallási kényszerből saját maguknak mecseteket, fürdőket hoztak létre.  Gyakorlatilag a török a magyarok „pénzéből” tartotta fenn magát és harcolt ellenünk 150 éven keresztül.