SZENT JÁNOS SZÉKESEGYHÁZ AZ EGRI VÁRBAN

Aki ma Egerbe megy kirándulni, szinte biztos hogy megnézi a várat, amely elsősorban Dobó István és társai 1552-es hősies és sikeres várvédése miatt – nem utolsó sorban Gárdonyi Géza Egri Csillagok című regényének köszönhetően – vált hazánk egyik legkedveltebb turisztikai célpontjává. Az egri várba látogatókat a vár közepén azonban egy hatalmas romterület fogadja, és kevesen tudják, hogy ezek a falmaradványok a középkori Magyarország legnagyobb katedrálisából maradtak ránk. Az egri Szent János székesegyház egyike volt a Szent István király által alapított 8 egyházmegye központjainak, bár erről az első katedrálisról ma még szinte semmit sem tudunk. A ma ismert falmaradványok legkorábbi része a 12. század első felében épült román stílusú főszentélyből maradt fenn. Ettől kezdve évszázadokon át folyamatosan építették, bővítettek a templomot. Először 1200 körül Imre király toldotta meg nyugat felől az általa felújított és beboltozott régi bazilika hosszházát koragótikus stílusban. Ennek a bővítménynek a közepén építette fel saját síremlékét is. 1241-ben a tatárjárás súlyos károkat okozott az épületben, így a következő években az egyházmegye élére került Lampert püspök gyökeres újjáépítésbe fogott. Az általa megkezdett, majd utódai által a 14. század elején befejezett klasszikus gótikus székesegyház még megtartotta elődjének körvonalait, sőt románkori apszisait is, mindössze a templom északi oldalára épült egy nagyszerű, hatalmas mérműves ablakokkal áttört falú, karcsú középpillérre boltozott sekrestye. A 14. század közepén az ambiciózus Dörögdi Miklós püspök elhatározta a régi dóm kibővítését. Először nyugat felé hosszabbította meg az épületet: új, toronypárral övezett díszkaput és mögé előcsarnokot emeltetett. Építkezései azonban ezzel nem értek véget: egy új szentélyt is tervezett a régi románkori apszisok mögé.. Ha ő már nem is tudta befejezni ezt a nagyszerű új művet, utódai alatt, a 14. század végére már biztosan elkészültek a munkák. Ám a szentélyt és a hosszházat soha sem nyitották teljesen egybe: a románkori főapszist szentélyrekesztőként meghagyták, ami így a püspök és a kanonokok új szentélyben kialakított templomát választotta el a nép által használt régi hosszháztól. A mellékapszisokat ugyan lebontották, de a helyükre valószínűleg tornyok épültek, így csak a sekrestyén keresztül lehetett felmenni az új szentélybe. Zsigmond király korában már csak új kápolnákkal lehetett bővíteni a nagy templomot: 1430-ban Rozgonyi Péter püspök két új kápolnát csatolt a hosszház déli oldalához. Ebben az időben az egri vár még csak a székesegyháztól északnyugatra emelkedő püspöki palotát jelentette, magát a katedrálist nem védték falak, így a Zsigmond király halála utáni polgárháborúba süllyedő országot pusztító huszita rablók támadása 1442-ben súlyos károkat okozhatott a díszes gótikus szentélyépítményben. Valószínűleg ennek a támadásnak a tanulságai vezettek az egész hegytetőt és benne a teljes katedrálist is védő új várfalrendszer kiépítéséhez a 15. század közepén, Rozgonyi Simon és Hédervári László püspökök idejében. A védelem biztosítása után és a Mátyás király uralkodása alatt beköszöntő békének hála lehetőség adódott egy, a réginél sokkal nagyobb és modernebb későgótikus katedrális építésére is. Ebben az időben az egri püspökség az ország negyedik leggazdagabb egyházmegyéje volt. 1486 körül került Egerbe Demeter nevű kőfaragó, akit már Orbán püspök 1492-ben bekövetkezett halála után, 1494-ben, utóda Bakócz Tamás püspök idején, mint a székesegyház építkezéseinek állandó alkalmazottja tűnik fel az egri számadáskönyvekben. A háromhajós csarnoktemplom a támpillérei közé épített földszintes kápolnákkal jellegzetes dél-német épületforma lett kialakítva. Az egri székesegyház szentélyéhez szerkezetében, méretében, díszítésében sőt vörös kőanyagában is igen hasonló nürnbergi szentélyhez. Egerben is a szentélynél kezdték meg a munkát mint az említett dél-német templomoknál. A 14. századi gótikus szentélyt lebontották és helyén építették fel a 30 m széles, és eredetileg nagyjából ugyanilyen magas új szentélyt. Az építkezés közben így a régi hosszházat zavartalanul használhatták. Nagylucsei Orbán utóda Bakócz Tamás püspök még intenzíven folytatta az építkezést, számadáskönyvei szerint minden évben komoly összegeket folyósított a munkára, így az ő idejében a szentély építési munkálatai nagyjából be is fejeződhettek. Ám amikor 1497-ben elcserélte a püspöki széket Estei Hippolittal az esztergomi érsekségre, az egri munkák lelassultak. Talán ekkor távozhatott az építkezés éléről Demeter mester is. 1506-ban aztán villámcsapás következtében tűz ütött ki, ami súlyos károkat okozott a templomban. A következő évek így a javítással teltek el, ám közben elkészült az új szentély berendezése is, amelyben már számos reneszánsz műtárgy is helyet kapott. Ám az új hosszház építése nem haladt előre, mindössze a déli oldalon kezdték meg a tervezett hosszház keleti kápolnájának alapozását. Miután 1526-ban Mohácson meghalt a király és az országban polgárháború tört ki, 1527-ben János király nevében Bodó Ferenc elfoglalta Egert és a székesegyházat kifosztotta, az ide menekülőket pedig megölette. Ennek ellenére 1539-ben a káptalan még mindig a székesegyház építését szorgalmazta, és le is mondtak ennek érdekében a nekik járó tizedről. 1542-ben azonban Perényi Péter Ferdinánd király nevében tette rá a kezét Egerre. Az ostrom során a székesegyház leégett, majd az épületet Perényi is kifosztotta. Talán ebben a tűzvészben omlott be a későgótikus szentély boltozata is. Perényi Péter kapitánya, Varkoch Tamás mindenesetre a romos szentélyben már csak erődítésre alkalmas épületet látott, így bástyaként belefoglalta a várat kettéosztó általa emelt új várfalba, kápolnáinak falaiba pedig lőréseket vágatott. Mikor 1548-ban Dobó István vette át a várkapitányi tisztét, hozzákezdett a székesegyház kijavításához: az épület még ép részeit lefedette, de a szentélyt már ő is csak védőműnek tekintette: a kápolnák belsejébe fagerendákból boronaszerkezetű falakat emelt, és az így megerősített földszintet a Perényi által emelt várfal előtt kiásatott árokból kitermelt földdel tömette meg. Ekkor már aligha állhatott a szentély felső ablaksora és a támpillérek felső részeiből is csak csonkok emelkedtek ki az újonnan kialakított szentélybástya fölé. Az ilyen módon bástyává alakított szentély aztán jó szolgálatot tett az 1552-es ostrom idején: Dobó az itt felállított ágyúkkal eredményesen lövette az ostromló törökök ütegeit. Sajnos az ostrom mégis súlyos károkat okozott a templomnak: még a harc kezdete előtt a várkapitány leverette a székesegyház tetejét, amelyet nem sokkal korábban éppen ő maga állíttatott helyre, majd a sekrestyében tárolt lőpor felrobbanása elpusztította a sekrestyét és az hosszház északi mellékhajójának nagyobbik, keleti felét. Az egykor hatalmas templomból már csak a nyugati toronypár és a hosszház déli mellékhajója, valamint a mellé épült két kápolna maradtak épen. A következő években ezeket a részeket fedték le újra és használták egy darabig még székesegyházként. A robbanás után a sekrestye helyére a régi templom románkori főszentélyét is levágó vastag támfal épült, ami mögé egy magas ágyúdombot emeltek a belső vár északkeleti sarkára. A vár legkorábbi, 1562-ből származó, Paolo Mirandola féle felmérésén az összeépített déli oldalkápolnák mögött már látható ez a támfal és ágyúdomb, éppúgy mint a következő években készült alaprajzokon és a felirata szerint 1588-ban készült rajz alapján metszett Houfnagel rézkarcon is. Ez utóbbi már az új reneszánsz tetejével ábrázolja a templom egybeépített déli kápolnáit, és jól megfigyelhető rajta a bástyává alakított későgótikus szentély támpillérekkel és befalazott ablakokkal sűrűn tagolt, ívsoros párkánnyal lezárt kápolnakoszorújának fala, sőt az egyik szentélytámpillér felső részének csonkja is. A következő években azonban a belső vár Ottavio Baldigara tervei szerint felépülő új keleti fala miatt elbontották a szentély még mindig monumentális maradványait. Az 1596-ban kezdődő és 1687-ig tartó török uralomnak a déli kápolnák estek áldozatul, és talán a törökök bonthatták vissza a nyugati tornyok felső szintjeit is. Ám a katedrális oldalfalai, a toronyaljak, a főkapu és a déli mellékhajó még a 18. század második felében is épségben állt, a katonaság a török kiűzése után ugyanis fegyvertárnak használta a részlegesen le is fedette az épületet. Végül a középkori egri katedrálisnak az pecsételte meg a sorsát, hogy 1783-ban Gróf Eszterházy Károly püspök megvásárolta a várat a kincstártól és úgy találta jónak, hogy egyházmegyéje egykori székesegyházának ősi épületét kőbányaként hasznosítsa.

Forrás: https://archeologia.hu/egy-nehai-katedralis-emleke  Búzás Gergely